Az eredeti cikk megjelent a Biatorbágyi Körkép 2021. februári számában.
Az idő előrehaladtával és a kapcsolat alakulásával óhatatlanul beáll az a megszokott dinamika, amelynek során a társunk pontosan tudja, hogy meddig mehet el velünk kapcsolatban. Ennek alapjait a párok a kapcsolat első egykét évében tudattalanul is lefektetik.
Könnyen átbillenhetünk azonban a ló másik oldalára azzal, hogyha a másik kedvéért teszünk meg bizonyos dolgokat, holott nekünk igazából nincsen kedvünk hozzá, de nem vállaljuk az ezzel kapcsolatos véleményünket. Például a társunk kedvéért megyünk el táncolni vagy társaságba, pedig se táncolni nem tudunk, és a társas élethez sincs különösebb affinitásunk.
Nem jól lefektetett határok
Hosszú idő után észbe kapunk, hogy már rég nem vagyunk önmagunk, mert magunkat korlátoztuk azért, hogy megfeleljünk egy vélt vagy valós elvárásnak. Ekkor biztosra vehető, hogy nem működtetjük jól a határainkat. Elkezdjük rosszul érezni magunkat a bőrünkben, és mivel nem tudatosul, hogy pontosan mi a problémánk, a házastársunkon „verjük le” bosszankodással, zsörtölődéssel az elmúlt évek elmulasztott lehetőségeit, amikor kiállhattunk volna magunkért. Érezzük, hogy mire lenne szükségünk, de nem merjük kimondani. Az első lépés, hogy felismerjük és elismerjük a saját felelősségünket a történtekben. Azért vált a társunk vezérré a kapcsolatunkban, mert hagytuk! Nekünk pedig maradt az áldozat szerepe, amelybe most kényelmesen belehelyezkedve életünk végéig szidhatjuk a társunkat. Vagy elindulunk a változás útján.
A fejlődés viszi előre a világot, de a fejlődéshez mindig át kell lépni a határokat.
Mindenki akkor van a határain belül, amikor jól érzi magát.
A fejlődés viszi előre a világot, de a fejlődéshez mindig át kell lépni a határokat. Óriási a különbség aközött, hogy magunk tágítjuk a saját határainkat szabad akaratunkból, vagy erőszak hatására tesszük azt, valaki más kedvéért, hogy megfeleljünk neki, hogy megtartsuk, mert igazából félünk az elvesztésétől. Tényleg az elvesztésétől félünk? Leginkább a változástól és a változással járó esetleges fájdalmaktól, bizonytalanságtól, a kockázat vállalásától félünk.
A jó házasság vállalt sorsközösség, a szolgálat szellemében. Csak az lel igazi önmagára, aki hajlandó a feladatokat és az azokkal járó erőfeszítéseket, lemondásokat hősiesen hordozni. Segítsük egymást ebben a nemes feladatban!
Ha együtt változunk és fejlődünk, együtt győzünk.
forrás: Biatorbágyi Körkép, 2021. február
